Tavaszi mese

Ma neked kérek álmot az égtől.
Ne félj, ó nem fuss el a meséktől!
Tudod van hogy imára rebben ajkam,
de hallgatok, hogy a csönd hangjait halljam…
Olyan szép,
ha sóhajt a virág a kertben,
s messzire száll minden földi tervem,
mert rám nevet
egy levélkoszorús lidérc,
s tőlem vár új nevet
újszülött magzatának.
Lásd a déli szél hódol a virágnak,
alázattal lebbenti fel a szirmokat,
de kistestvére rögtön belekap,
s úgy játszik, olyan imádattal a lantján,
zavarni ha tudnám se akarnám.
Ott a dombon túl laknak a lidércek
sosem látod őket,
az embertől félnek,
de néhanap ha szívedben teljes a csönd,
hallod őket, mikor a tavasz beköszönt.
Daluk együtt szárnyal a langyos déli széllel
s megtelik az éjjel ős-igaz-mesékkel.

Ma álmot kérek neked az égtől.
Ne fuss! Kérlek, ne félj a meséktől!
Csöndben maradj, s éled a varázslat,
Ez éjjel szirmok reád szállnak.
S új kalandok, csodás mesék várnak!