Az Éj dalnoka

Éj dalnoka

Fény hullott szegény kis szívemre,
s adott meleget, éltet,
Gyermek vagyok, ki sötét sodrások viharából
holdfénytisztásra lépett.
Árva dalnok, kis halk bogár,
míg tart az éj, zümmögi a holdat,
ébredj, ki hallottad dalomat,
ébreszd velem a múltat!
Még óv a kör,
itt meleg van, csak kísértethang gyötör,
de egyszer majd kilépek
holtak cibálják húsomat,
mert gyermek vagyok, mert élek.
Nézd szegény vacogó szívem!
Mint vackán búvó pocok a télen,
én is csak halk imát mondhatok,
a tavasz énekét kérem.
Hallgass hegdűm szavára,
kiálts új imát a fénybe!
Messziről jön, ki majd ítél,
de halkan dobban már lépte.
Dúdolok. Neked, és nekem,
csönddal csendül aj éjben,
Régi kor ősi szellemét
ma éjjel megidézem.

Hallod-e mondd ember?
Zeng már az ősi kánon,
a föld eretnekeit éjjel
szent misére várom!
S ha jő a reggel egyszer,
hangom némul örökre,
a hegedűs, ki fényt dalolt,
az új rendben már feledve.
De lesz, ki megőrzi szívében
halkan lehelt szómat,
s ha nő az éj, majd felidéz,
visszahívja a múltat.
Ma én zümmögök csendesen,
de az övé a holnap.
Hisz átlép rajtunk az idő,
és mindig eljön az új nap.